Csillagok háborúja 1990/01. szám


A virágállat beveti csalánozó sejttorpedóit
Ragadozó és zsákmány. Ösi szereposztás ez a természetben. Az oroszlán megeszi a zebrát, a bagoly az egeret... A létért, táplálékért vívott mindennapos, ádáz küzdelemnek egészen különleges formái és eszközei ls vannak. Fred Bavendam amerikai búvárfényképész arról az élethalálharcról készitett bámulatra méltó képeket és számolt be ezek alapján a Das Tier-ben, ami tengeri csillagok és tengeri rózsák, között dúl a világ tengerelben. Csillagok háborúja ez a javából, de nem a képzeletben, a tudományos fantasztikum világában, hanem a nagyon ls könyörtelen valóságban.

Ha a strandon megpillantunk egy tengeri csillagot, amint az időszaki pocsolya fenekén heverészik, vagy a parti sziklán függeszkedik, szinte élettelennek tetszik ez a különös formájú állat. Ilyenkor nem látszik rajta, hogy mennyire vad ragadozóval akadt dolgunk. Holott e bizarr külsejű tüskésbőrű heves reakciókat vált ki ragadozó szokásaival más tengeri állatokból, s nagy hatással van egész életközösségek összetételének alakulására. A több mint kétezer fajt számláló tengeri csillagok valamennyi világtengerben föllelhetők, a partoktól egészen a mély tengeri szintekig. Legnagyobb változatosságban a Csendes-óceán északkeleti hideg vizeiben, Alaszka és Kalifornia közt élnek, ahól az amerikai Fred Bavendam könnyűbúvárként alámerülve tanulmányozta és fényképezte éSket. A tengeri csillagok - a tengeri sünökkel, uborkákkal és liliomokkai együtt - a tüskésoorűek törzsébe tartoznak, miután tüskék türemkednek ki a bőrükből. Oe a mészalapból álló szilárd váz és a vízedényrendszer is jellemzéS rájuk. Ez utóbbi révén mozognak és működtetik úgynevezett ambulakrális lábacskáikat. E parányi szívólábakkal (amelyekből a nagyobb fajokon ezernél is több lehet) tapadnak meg az alzaton, repesztik szét zsákmányuk körülölelt testét és nyitják ki a kagylók zárt héjait. A legtöbb tengeri csillag különbözéS gerinctelen állatokkal táplálkozik. Némelyek egyáhalán nem válogatósak, mások bizqnyos táplálékra specializálódtak. Zsákmányuk azonban olykor az életterüktől is függ. Például a Washington menti partszakaszon élő tengeri csillag a sekély vízben a több mint egyméteres napraforgóvirág-rozsával (Pycnopodia helanthoiqes), a mélyebb szinteken viszont ódáskagylókkal csillapítja éhségét. A tengeri csillagok egyébként háromféleképpen táplálkoznak. Némelyek egészben nyelik le zsákmányukat úgy, hogy az alul levő szájnyílásukon át a gyomrukba szívják azt. Mások apró lebegő szervezeteket
fognak el testük ragadós nyálkabevonatával, s a szájukba örvényeltetik azokat. A legtöbb tengeri csillag ellenben kifordított szájnyílását a zsákmányra húzza, s igy azt a testén kívül emészti meg.
Számos tengeri csillag elöszeretettel pusztítja a kagylókat. Ilyen a bíbortengericsillag (Asterias vulgaris) is, amelynek támadásakor a kagyló szorosan öszszezárja a héjait. A rabló azonban olyan erösen feszíti szét azokat, hogy a kagyló általában nem sokáig képes ellenállni. Mihelyt a záróizmok ernyedése következtében a legcsekélyebb rés nyílik a héjak között, a csillag begyűri gyomrát közéjük, s megemészti a kagyló lágy testét.

Testvérharc: a napcsillag felülkerekedett egy bőrcsillagon

Az Észak-Amerika nyugati partvidékén élő Orthastedas koehledneva tengeri csillag a Humilaria nembe tartozó kagylókkal táplálkozik. Miután e nagy szívkagyló héjait nem tudja szétfeszíteni, erősen tapadó lábacskáival addig tördel ki kis darabokat belőlük, amig csak hozzá nem tud férközni a lágy részekhez. A homokba fúródó kagylókra vadászó rövid tüskéjű tengeri csillag (Pisaster brevispinus) pedig mihelyt fölfedezi zsákmányát, karjaival körülfogja a teknő felső részét, és szívólábacskáival kihúzza a kagylót a homokból.
A trópusi tengerekben kisebb jelentőségük van a vadászó tüskésbőrűeknek. Figyelemre méltó kivétel ez alól a tüskéskoronás csillag (Acanthaster planci), amely a sziklaszirtet építő korallpolipocskákkal táplálkozik. Amerre csak elhalad, porszívóként szippantja ki mészváz-üregeikből a kis csalánozók seregét.
E mohó étvágyú tengeri csillag a hatvanas-hetvenes években nagy pusztítást végzett az indopacifikus tengertérségben: néhol a korallok 80 százalékát kiirtotta.
Azóta az öslénykutatók hasonló tömegkatasztrófák nyomaira bukkantak a korallkövületeken, amelyek már 8000 esztendeje is végbementek. A töviskoronás csillagoknak tehát olyan ökológiai "rendeltetésük" is lehet, hogy falánkságukkal hozzájárulnak az új korallszirtek képződéséhez.
A sikeres "vadászok" ellen néhány tengeri faj sajátos védekező mechanizmusokat fejlesztett ki.
Az egy méter átmérőjűre is megnövő napraforgóvirág csillag (Solaster papposus), más néven napcsillag felbukkanásakor a kalifomiai tengeri uborka (Parastichopus californicus) például mindaddig hevesen tekergőzik, amig csak a rabló le nem mond támadási szándékáról. A Chlamys hastata nevű kagyló azzal menti magát, hogy héjfeleinek gyors nyitása és zárása okozta hátraperdülései révén messzire eltávolodik. A Stomphia didemon nevű óriás viaszrózsa előbb a tengeri csillag felé hajol, majd torpedószerűen kilőtt csalánozó sejtjeinek tömegével "megégeti" a csillagot. Ha ez nem segít, az egyébként helytülő rózsa leválasztja magát az alzatról, és a tengeráramlással tovasodortatja magát.

Napraforgóvirág-csillag
A tengeri csillagoknak alig akad ellenségük. Ismeretesek azonban olyan fajaik, amelyek testvéreikre és rokonaikra is vadásznak. Egyik legismertebb "útonálló" a Dawson napcsillag (Solaster dawsoni). Ugyan meglehetősen lassú állat, de vadászáskor előrenyújtott karjait élénken mozgatja. Támadása végül is annyira meglepő, hogy kiszemelt áldozata viszonylag gyorsabb mozgása ellenére sem tudja az ostromát elhárítani. Mihelyt megragadta karjaival zsákmányát, kifordított gyomrával hozzálát a megemésztéséhez.
Némelyik tengeri csillag úgy védekezik ragadozó rokona ellen, hogy egyik karját hirtelen leválasztja, mintegy koncként feláldozza. Az elvesztett kar azután idővel pótlódik. De az is megesik, hogy a levált kar hosszabb idő alatt teljes állattá regenerálódik. A sávos napcsillag (Solaster stimpsoni) úgy igyekszik magvédeni magát támadójától, hogy a karjait korbácsszerűen fölemeli. Ez azonban csak akkor rettenti el a támadót, ha az kisebb termetú csillag. A legtöbb tengeri csillag seregnyi petéjének és ondósejtjének a vízbe ürítésévei szaporodik. A megtermékenyült peték szabadon úszkáló lárvákká fejlődnek, amelyek más lebegő szervezetekkel táplálkoznak. Később a lárvák a fenékre telepednek, s egészen apró - gyakran csak 1-2 milliméteres - tengeri csillagokká alakulnak át. A Henricia nemhez tartozó vöröslő csillagok nőstényei karjaiknak a végén kosárszerű képződményt növesztenek, s a petéik abban fejlődnek. Eközben a nőstények nem táplálkoznak. A redős csillag (Pteraster miliaris) a kicsinyek kikeléséig a hátán lévő költőtáskában hordja petéit. Még nem tisztázták azt a hihetetlennek túnő állítást, miszerint a sarkköri vizekben honos Lepasterias groenlandica nevű tengeri csillag állítólag a gyomrában költi ki petéit. A legizgalmasabb kérdés az: mi óvja meg őket a megemésztődéstől?
Végezetül olyan tengeri csillagok is vannak, amelyek regenerációs képességük révén is szaporodhatnak. Mielőtt ez ismeretessé vált volna, akadtak halászok, akik úgy álltak bosszút az osztrigatenyészeteiket fosztogató tengeri csillagokon, hogy a kifogott tolvajokat szétvagdosva dobálták vissza a tengerbe. Nem sejtették, hogy ezzel megsokszorozták az osztrigatizedelők számát.

DR. LÁNYI GYÖRGY